Kereskedelem a szén-dioxid-kibocsátással - BIOMASSZA TERMÉKPÁLYA SZÖVETSÉG

Nagy, egyterű irodában több mint fél tucat bróker dupla monitorok előtt, a falon két szélesvásznú kijelzőn folyamatosan futnak az aktuális árfolyamok. A pénzpiaci tőzsdének tűnő jelenet valójában egy széndioxidkibocsátás-kereskedelemmel foglalkozó magyar vállalat budai székhelyén zajlik, ahol számos európai tagállam brókerei kereskednek egymás mellett a világ karbonpiacain. A budapesti székhely ellenére a cégnek 12 országban 250 ügyfele van, s működése során eddig több mint 200 millió tonna szén-dioxiddal egyenértékű üvegházhatású gázzal kereskedett, ami körülbelül az éves magyar összkibocsátás két és félszerese.

A szén-dioxid-kvóták kereskedelmével amúgy alig pár tucat vállalat foglalkozik, mindenekelőtt Londonban néhány nagy bank, energetikai vállalatok erre szakosodott részlegei, illetve néhány kis és közepes tőzsdei kereskedővállalat, melyek közül az említett Közép-Kelet Európában a legnagyobb. A kereskedés olyan tőzsdéken zajlik, mint a több európai kereskedővállalat együttműködéséből létrejött, Hollandiában üzemelő Climex, melyhez hasonló összesen tíz működik a világban, de ezek közül is csak három számottevő.

A kibocsátás-kereskedelem alapjainak lefektetését a kiotói jegyzőkönyv létrejötte tette lehetővé. Többek közt azzal, hogy engedi az országok számára a kibocsátásukat úgy csökkenteni, hogy egy fejlődő országban megvalósuló úgynevezett Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (CDM) vagy Együttes Végrehajtás (JI) programba való beruházással váltják ki saját szennyezésük egy részét. Ez az eredeti érvelés szerint azért volt jó, mert így ott csökkenthették a kibocsátást az államok és vállalatok, ahol ezt a legolcsóbban tehették meg, a CDM rendszert kritizáló szakértők szerint azonban a fejlett országok ezeket a megoldásokat saját csökkentésük helyett pénzelik különösen kedvező beszámítási feltételekkel. A koppenhágai klímacsúcson éppen ezért a rugalmassági mechanizmusok reformját is célul tűzik ki a kormányok. A rugalmassági mechanizmusok - mint a CDM és a JI - azonban önmagukban nem eredményezték volna jelentős kereskedés létrejöttét, ahhoz az EU szén-dioxid-piacának kialakítása kellett.

Az EU-ban működő ETS mellett Új-Zélandon folyik még karbonkereskedelem, de az Egyesült Államok északkeleti államaiban, valamint Kaliforniában is elindult idén a kibocsátási jogokkal való kereskedés.

Hogyan működik az európai rendszer?

Az EU ETS néven 2005-ben létrejött európai emissziókereskedelmi rendszer ugyanolyan közgazdasági elvek alapján működik, mint bármely egyéb piac. Jelen esetben az Unió a rendszer elindításához ingyen kvótákhoz juttatta azt a több mint tízezer európai erőművet, gyárat és egyéb ipari létesítményt, melyek a legnagyobb kibocsátók a kontinensen. Az ETS alá tartozó létesítmények felelősek az Unió CO2-kibocsátásának közel feléért és az összes üvegházhatású gáz kibocsátásának 40 százalékáért. Utólag éppen azért éri az egyik legtöbb kritika az EU-s rendszert, mert első működési szakaszában túl sok kvótát osztott szét, s ezzel a periódus végére brutálisan lenyomta a CO2-egységek árfolyamát.

A kvótákat ma még a tagállamok - az EU jóváhagyása után - a vonatkozó irányelvek és saját belátásuk szerint osztják szét az érintett létesítményeknek. Az ingyen kapott kvóták aránya azonban 2013-ra erősen lecsökken, miközben folyamatosan zsugorodik az a kibocsátási mennyiség, amit a tagállamok szennyezői közt felosztanak, ezzel kényszerítve a vállalatokat a csökkentésre és az energiahatékonyságuk növelésére.

2013 után az Európai Bizottság 2008 januári javaslata alapján központosítják a kvótaelosztást, 60 százalék fölé nő a megvásárolandó CO2-kvóták aránya, továbbá a kibocsátási rendszer részévé válik a dinitrogén-oxid- és a fluorocarbon-szennyezés. Fontos tudni, hogy az üvegházhatású gázok közül a CO2 a legismertebb, de további több mint két tucat gáz kerül különböző emberi tevékenységek nyomán az atmoszférába, s ezek koncentrációjának csökkentését szintén célul tűzték a piac megalkotói. Végül a tervek szerint 2012-re a kibocsátás-kereskedelem részévé válik a repülőgépek kibocsátása is.

Az EU-n belüli kvótakereskedelemről elmondható, hogy a 2005 január és 2007 december közti első periódusban a Tizenötök körülbelül 700 millió euró értékben vásároltak mintegy 40 millió tonna CO2-kibocsátási egységet, főként a közép-kelet-európai országoktól. A Point Carbon karbonpiaci elemzővállalat előrejelzése szerint 2009-ben a tavalyi 25 helyett a cégek több mint 45 százaléka szorul kibocsátása ellensúlyozása miatt EUA (EU kibocsátási egység) vásárlására. Eközben az EUA-többlettel bírók aránya 25 százalék, és mindössze a piac szereplőinek 15 százaléka kapott éppen elegendő kvótamennyiséget, ez pedig a piac konszolidációját jelzi.
Mit remél a CO2-piac a klímacsúcstól?
A kvótakereskedelem velejét az adja, hogy azok a vállalatok, melyek kevesebb szén-dioxid légkörbe juttatásával állítják elő termékeiket, szolgáltatásaikat, fennmaradó kvótáikat olyan vállalatoknak adhatják el, melyek ellenben nem képesek meglévő kvótamennyiségük mellett működni és további emisszióra "vesznek jogot". A vállalatok közti kvótakereskedelem rugalmassá tételére és a vevők és az eladók egymásra találására jöttek létre a szén-dioxid-tőzsdék, melyek az értékpapírtőzsdékhez hasonlóan azonnali és határidős üzleteket is bonyolítanak. Baráth Barna, az említett budapesti székhelyű cég vezérigazgatója a hvg.hu-nak elmondta: a velük kapcsolatban álló vállalatok számára az az érdekes, hogy minimalizálják a törvényi megfelelés költségét, illetve maximalizálják hasznukat, ha klímavédelmi befektetéseket eszközölnek. A karbontőzsdéken tehát nem csak ki nem használt kibocsátási kvótákkal üzletelnek, de olyan CO2-egységeket is értékesítenek, amelyeket a beruházók valós széndioxidkibocsátás-csökkentési programok eredményeképpen kaptak, és amelyek így hasznot hoznak az ezekbe fektető vállalatoknak.

A program alapú mechanizmusok hasznosságát, így a feljebb már említett Együttes Végrehajtás (JI) megtakarítását is egységnyi kibocsátás-csökkentésben mérik, vagyis abban, hány tonna CO2 légkörbe jutását akadályozták meg a befektetéssel. A CDM-ek, vagyis Tiszta Fejlesztési Mechanizmusok esetében a kibocsátási egységek az úgynevezett CER-ek, az Együttes Végrehajtás esetében az úgynevezett ERU-k, amelyek szintén egy tonna CO2-ben számolnak. Végül van lehetőség a redukcióra nem kötelezett, de önszántukból (illetve haszon-maximalizáció céljából) mégis emellett döntő vállalatoknak vagy intézményeknek önkéntes csökkentést vállalni, amit hitelesített kibocsátás-csökkentési egységben (VER) számszerűsítenek. Utóbbi kapcsán olyan környezetvédelmileg és társadalmilag fenntartható vállalásokra kell gondolni, mint energiahatékonysági vagy megújulóenergia-programok fejlődő államokban.

Az EU legutóbbi, a témával foglalkozó jelentése szerint a 2008-ban globálisan 85 milliárd eurós forgalmat produkáló CO2-kereskedelem (melynek döntő többsége az EU-n belül keletkezett) nyomán a befektetők 4,4 milliárd eurót fektettek be a fejlődő államokban a rugalmassági mechanizmusok felhasználásával. Ez a szám a Világbank számításai szerint fölmehet 165 milliárd euróra is, amennyiben a csökkentések elérik a tudósok által javasolt kibocsátási célokat.

Fontos különbség azonban a kiotói jegyzőkönyv folytán létrejött nemzetközi emissziókereskedelem (IET) és az EU ETS között, hogy míg az előbbi a globális megállapodást ratifikált országok egészének kibocsátási mérlegét javítva adhat és vehet kvótákat, addig a vállalatok valódi gazdasági környezetben kell, hogy racionalizálják kibocsátásukat, s ezzel először érvényesül "a szennyező fizet" elv a tagállamokban.

Mit remél a CO2-tőzsde a klímacsúcstól?

A CO2-kereskedelem piaca óriási lehet a jövőben, jelene azonban igen bizonytalan, hiszen ha nem sikerül megállapodni a kiotói jegyzőkönyv lejárta után érvényes szabályokról, az bizonytalanságot szülhet, még ha az elemzők szerint az EU ETS létét és a révén eszközölt csökkentéseket nem is érinti elvileg.

Baráth szerint a tőzsdei kereskedővállalatok és általában a kibocsátás-csökkentésben érdekeltek elsődleges elvárása a koppenhágai tanácskozással szemben, hogy komoly politikai vállalások mellett legalább 2020-ig biztosítsa a piac működését és szabályait, valamint elősegítse a nemzetközi kereskedés feltételeinek létrejöttét. Utóbbihoz természetesen az kell, hogy mindenhol létrejöjjön a piac. A cégvezető szerint jelentős globális csökkentési vállalások és törvényi kiszámíthatóság nélkül aligha várható, hogy a jelenlegi, átlagosan 13 és 15 euró közti árfolyamról 30-40 euróra menjen fel egy tonna szén-dioxiddal egyenértékű üvegházhatású gáz kibocsátásának ára. Utóbbi nem azért fontos, hogy a tőzsdei cégek "jól megéljenek", hanem hogy megérje alacsony kibocsátású technológiákba széles körben beruházni - véli Baráth. A jelenlegi árfolyam és az ár bizonytalansága egyelőre csak arra elegendő, hogy nagyobb fossziliserőmű-beruházásokat hiúsítson meg, de arra nem, hogy ennek alternatíváját finanszírozza.

A magyar CO2-tőzsdei szakember magánvéleményének hangot adva hozzátette, szerinte nem a hosszú távú vállalások számítanak - vagyis az, hogy mi lesz 2020-ban és 2050-ben -, csakis az, mikor indul meg a globális emisszió meredeken lefelé a lejtőn. Az ezirányú elmozdulást pedig csakis szigorú, kötelező érvényű politikai vállalások képesek elősegíteni. Baráth a szén-dioxid-tőzsdékről végül elmondta, "az emissziókereskedelem önmagában nem oldja meg a környezetvédelmi problémákat, de segít megtalálni azt, hogy hol a legolcsóbb a CO2-kibocsátást csökkenteni. Ez pedig lehetővé teszi a politikusoknak az elviselhető társadalmi és gazdasági költség melletti valós kibocsátáscsökkentési vállalásokat.”