Csaknem 89 százalékra növeli a magyarországi háztartások szennyvízcsatornával való ellátottságát az az összesen 13 ezer kilométer hosszúságú hálózat, amelyet 2015-ig terveznek megépíteni. Annak érdekében, hogy az így elvezetett szennyvizek ne okozzanak a „befogadó” élővizekben jelentős ter­helésnövekedést, egyes szennyvíztisztítókban a kötelezően előírt tisztításnál hatékonyabb, kiegészítő technológiák alkalmazása is szükséges, nyilatkozta magazinunknak Juhász Endre, a Magyar Szenny­víztechnológiai Szövetség >>> alelnöke. A teljes szennyvízprogram megvalósításának költségigénye 2007–2015 között mintegy 784 milliárd forint, melynek nagyobb hányadát a szennyvízelvezető és -gyűjtő rendszerek beruházási költsége teszi ki.
– Mióta ember az ember, folyamatosan szennyezi a környezetét. Mikor merült fel először, hogy ezt a szennyezést

A szennyvízből még mindig nem csináltak különösebb gondot: addig folyt végig az utcákon, amíg föl nem száradt. A rómaiak már jóval precízebben viszonyultak a problémához. Ezen a téren a legnagyobb tettük a Cloaca Ma­xima megépítése volt, időszámításunk előtt 514-ben. A császárkori város kilenc vízvezetéke napi 450 ezer–egymillió köbméter közötti mennyiségben szállított vizet Rómába. Ekkora vízfelhasználás olyan mennyiségű szennyvizet termelt, amit nem lehetett egyszerűen az utcákra folyatni. Ugyanakkor a Cloaca a talajvíz és az esők elvezetésére is szolgált. A pompeji ásatások egyik meglepő eredménye az volt, hogy hiába voltak csatornák Rómában és a birodalom legtöbb városában, a házakban lévő latrinák nem csatlakoztak a szennyvízcsatornákhoz. En­nek egyik oka, hogy a rómaiak vagy nem ismerték, vagy nem alkalmazták a vezetékekbe épített bűzelzáró szifonokat. Az a ház tehát, amelyik közvetlenül csatlakozott volna az alatta futó csatornába, belül átható csatornabűzt árasztott volna. A másik szempont pedig az volt, hogy a csatornákban bomlástermékként hidrogén-szulfid és robbanásveszélyes me­tán keletkezik. Így már érthetőbb, hogy miért mondtak le a római polgárok a vízöblítéses WC előnyeiről, noha már a bronzkori Krétán is használtak ilyen rendszerű mellékhelyiséget.
– Mi jellemezte ezen a téren a középkort, majd az újkort?
– A kora középkorban a csatornázás visszafejlődött, a meglevő hálózatokat elhanyagolták, s azok részben el is pusztultak. A városokban a házak melletti árkok nemcsak a csapadékvizet vezették el, de ezekbe dobták a szemetet, az állati és egyéb hulladékot, és ide került a házakból kifolyó szennyvíz is. A szennyvíz az árkokban rothadt, bűzt terjesztett, a talajba szivárogva pedig a talaj­vizet fertőzte. A közegészségügyi állapotok rohamos romlása járványokat idézett elő, amelyek emberek millióinak halálát okozták. Sok idő telt el, mire a hatóságok megtiltották a szemét utcákra való kidobálását, a fekália kiöntését, s bevezették a szemét és a fekália elszál­lítását. A fejlődés következő fokát az jelentette, amikor a pöcegödrök kőből épültek és kővel le is fedték azokat.
A csatornahálózatok fejlesztése mégis lassan haladt. A csatornázás ugyanis az egyik legköltségesebb közművesítés, s ez a magyarázata annak, hogy már a kö­zépkorban – miként napjainkban is – a csatornázás elmaradt a vízszolgáltatástól. A lakosság számának növekedésével azonban elkerülhetetlen lett a csatornázás. Párizs, London, Berlin csatornái mészhabarcsba rakott kövekből épültek olyan minőségben, hogy a szennyvíz nem szivárgott ki és nem fertőzte a talajvizet. A szennyvíztisztítás az angol ipari forradalommal kezdődött: a szövőgyárak és a vasipar miatt a Temze fortyogó szutykos lére hasonlított a 18. szá­zadban, s tisztítás bevezetésével ezt a szennyezést akarták csökkenteni.
– Mi volt a helyzet hazánkban?
– Kevés középkori emlék tanúskodik a hazai csatornák létezéséről, de van rá példa. Székesfehérváron és Veszp­rémben ma is működő, középkori boltozott csatornaszakaszok találhatók. Fel­tételezhető, hogy várainknak voltak csatornái, hiszen ezek építésekor külföldi építőmesterek is közreműködtek, s kinti mintára itthon is alkalmazták a módszert. A 19. század derekán – a közegészségügyi visszásságok miatt is – felvetették a rendszeres és általános csatornázás gondolatát. Hazánkban 1890– 91-ben Pécsen volt szennyvíz által okozott tífuszjárvány: a vízvezetékcsövek hiányos tömítéseinél fertőződött meg a vezetékekben folyó ivóvíz. A csatornázás bevezetésével minden nagyvárosban jelentősen csökkent a tífuszos megbetegedések száma. Az első nagy, összefüggő csatornahálózat – Fodor József javaslatára – Reitter Ferenc irányításával Bu­dapesten épült meg a 19. század végén. Az első tisztítómű pedig 1913-ban, Kaposváron létesült. Az első eleveniszapos szennyvíztisztító Hévízszentandrás mellett épült, ez a berendezés nemcsak a mechanikai szennyezésektől tisztította meg a vizet, hanem biológiai lebontást is végzett. Az első világháború után a lakások 7-8 százaléka volt rákötve szennyvízcsatornára. A második világháború után az otthonok 18 százalékáról lehetett ugyanezt elmondani.

Keszthelyi szennyvíztisztító

– Mikor indult meg hazánkban a szennyvíztisztítás?
– A második világháború után, de akkor sem mindenhol. Budapest például hosszú évekig azért nem kapott jelentősebb szennyvíztisztítót, mert az volt a hivatalos álláspont, hogy a Duna úgyis minden mellékterméket elvisz. Csak­hogy a főváros lakosságának száma ro­hamosan növekedett, illetve a magyar ipar 40 százaléka is ide került. E kettő együttesen hatalmas terhelést jelentett a folyó fővárost elhagyó szakaszára. A nyugati és a déli határ menti városok sokáig szintén nem kaptak tisztítót. Szeged például azért, mert nehogy már a „jugóknak” tiszta Tiszát adjunk. Bu­da­pesten az első telepet az 1960-as évek elején építették meg. Az első na­gyobb, napi 80 ezer köbméter kapacitású egység Soroksáron létesült. A folyamatos, de nem túl dinamikus fejlesztéseknek köszönhetően a rendszerváltozásra az otthonok 43 százaléka volt rákötve szenny­vízcsatornára. 1994-től felgyorsult ez a munka, s mára túl va­gyunk a 70 százalékon. Napjainkra elkészült 30 ezer kilométer hosszúságú szennyvízcsatorna, melynek nagy része a közelmúltban épült, de jelentős hányada 80-100 éves.
– Miért vártak ennyit a szennyvizes fejlesztésekkel?
– Mert a politika hosszú évtizedeken át egészséges ivóvizet szeretett volna a lakosságnak adni, arra azonban kevesebb figyelem jutott, hogy mi történik az elhasznált vízzel. Így fordult elő, hogy egyre tágabbra nyílt a közműolló (ezen az ivóvízzel, illetve a csatornával ellátott lakások közötti különbséget értjük). A rendszerváltozás idején az ivóvizes ellátottság országosan megközelítette a 90 százalékot, miközben a csatornázottság 43 százalékos volt. Az ivóvízrendszert 1994-re sikerült kiépíteni, minden településre eljutott a vízvezeték, még ha a mai napig nem is sikerült minden egyes otthonba tiszta vizet juttatni. Ezt követően indulhatott meg a csatornázás…
– Ami sok egyéb fejlesztés megvalósulását segítette. Olykor olyanokat is, amelyeknek semmi közük a szennyvíztisztításhoz.
– Erről nem az önkormányzatok tehetnek. Nem rajtuk múlik, hogy a pá­lyázati rendszer hiányosságait kihasználva nemcsak hálózatot fejlesztenek, hanem ennek kapcsán aszfaltozzák az utakat, járdákat is építenek. A szakma annak idején azt mondta, hogy a csatornázás érdekében akár az ördöggel is szövetkezünk. Sikerült.
– Miért mondja ezt?
– Mert olyan településeken is csatornázunk, ahol arra semmi szükség. Arra már nem figyelnek, hogy miből jut pénz a karbantartásra és a további fejlesztésre. A hálózatra a magas költségek miatt nem mindenki köt rá, ez az arány általában 70-80 százalékos. Akik rákötnek, azok tetemes díjat fizetnek, miközben a rendszerre nem csatlakozott otthonok is könnyen megszabadulhatnak a szennyvíztől. Néhány méter gumicsővel és egy búvárszivattyúval a házi derítőből pillanatok alatt átemelhető a csatornába az anyag… Problémának látom, hogy bődületes nagy költségű hálózatok épülnek, például úgy, hogy a szennyvizek lefolyása sem biztosított, mivel nincs a kis lejtésű hálózatban elég víz. Emellett olyan regionális közösségek – jellemzően három-négy falu összefogásával – jöttek létre, amelyek együtt akár több tíz kilométer hosszú csatornahálózatot hoztak lére. Az ilyenekben a kevés szennyvíz akár napokon keresztül „utazik”, mire a tisztítóba jut.
A berothadt szennyvizet azonban sokkal nehezebb megtisztítani, mint amelyik néhány óra alatt elér a tisztítóba. A Magyar Tu­do­mányos Akadémia vízellátási bizottsága hiába mondja, hogy így nem szabad csatornázni. Nem értem, hogy az irányító hatóságok miért nem látják be: a létesítés mellett az üzemeltetési költséget is vizsgálni kell. Gondnak tartom, hogy az épülő vezetékek anyaga sem megfelelő. Az 1950-es években nagyon rossz minőségű betoncsövekből épültek a csatornák. Megváltás volt az azbesztcement cső. Azt hittük, ezzel megoldódott minden gondunk, ám harminc évvel később kiderült, hogy az azbeszt veszélyes anyag, amelyből nem készülhet szennyvízcső sem. Most mindenütt műanyag csöveket fektetünk, miközben nem tudjuk, hogy mennyi időt bírnak ki. Azt viszont már tudjuk, hogy ez is öregszik, deformálódik. Pedig időtálló anyagot is ismerünk: több ezer éves szennyvízelvezetőket találunk a vi­lág számos pontján…

– Európai uniós előírás alapján 2010-től a szolgáltatás díjában az amortizáció költsége is megjelenik. Mi lesz ennek az elvárásnak a következménye?

– Az, hogy a szolgáltatás díja akár a duplájára is felmehet. Ez szakmai szempontból támogatható változás, hiszen manapság a díjak a megfelelő minőségű működésre sem elegendők. A drágulás kö­vetkezménye viszont az lesz, hogy sokan bizonnyal úgy döntenek: leválnak a hálózatról, és visszatérnek az egyéni gyűjtésre és elszállításra. Arról még nem hallottam, hogy a kormányzat – a gázár-kompenzációs megoldáshoz hasonlóan – ártámogató rendszerre készülne e te­rületen. Pedig a szennyvíz díja jövőre akár a duplájára emelkedhet. Nagy felzúdulástól tartok. Egyébként nem a tisztítás a drága – mert az nagyjából annyi, mint a nyugat-európai országokban –, hanem a jövedelmünk kicsi…

– Mennyi folyékony szennyezés keletkezik hazánkban?

– Naponta átlagosan 1,8 millió köbméter szennyvíz keletkezik, évente 500-550 millió köbméter. A tisztítókapacitásunk is nagyjából ennyi; 570-580 ki­sebb-nagyobb telepre hárul a szennyvíz megtisztítása. Ám a tisztítók egy része öreg és elavult. Másutt, a valós igénynél jóval na­gyobb telepet építettek. Hód­me­ző­vá­sár­he­lyen naponta hétezer köbméternyi szennyvíz keletkezett. Mi történt? Abban a hitben, hogy felfut a mennyiség, építettek egy 15 ezer köbméter kapacitású üzemet, amibe ma sem érkezik nyolc-kilenc­ezer köbméternél több. Olyan ez, mintha egy négyéves gyerekre esküvői ruhát vennének. A szakma tiltakozott az ehhez hasonló tervek ellen, de gyakorta hiába hallattuk a hangunkat.

A szennyvíztisztítás főbb fokozatai

1. a mechanikai tisztítás: a darabos ré­szeket távolítják el
2. a biológiai tisztítás: különféle élőlények segítségével kivonják a szerves anyagot
3. a növények számára fontos – alap­vetően nitrogén és foszfor – tápanyagok kivonása. (Ha ezek az anyagok bent maradnak, a növények elburjánzanak.)
– Milyen fejlesztésekre van még szükség?
– Országszerte a lakások csatornával való ellátottsági aránya 2015-ig mintegy 89 százalékra növekszik az összesen csaknem 13 ezer kilométer hosszúságú csatorna építése eredményeként. Ahhoz azon­ban, hogy az elvezetett szennyvizek ne okozzanak a befogadóként szolgáló élő­vizekben jelentős terhelésnövekedést, az egyes szennyvíztisztítókban a kötelezően előírt tisztításnál hatékonyabb, kiegészítő technológiák alkalmazására is szükség lehet. A teljes szennyvízprogram megvalósításának költségigénye 2007–2015 kö­zött mintegy 784 milliárd forint, melynek nagyobb hányadát a szennyvízelvezető és -gyűjtő rendszerek beruházási költsége teszi ki.

– Mindenütt csatornázni kell?

– Nem szabad túlméretezni a csatornahálózatot. Léteznek olyan tisztítórendszerek, amelyek helyi szinten is kiváló hatékonysággal tisztítanak. Pél­dául a peremterületeken felesleges csatornázni. Az Alföldön a szennyvizek hasznosítását eleve úgy kellene megtervezni, hogy a megtisztított vízzel pél­dául mezőgazdasági területeket öntözzenek. A klímaváltozás miatt várhatóan tovább csökken a csapadék mennyisége, ezért kellene okosan felhasználni a tisztított szennyvizet. El­ké­pesztő pazarlásnak tartom, hogy a drága pénzért elő­állított ivóvizet a tisztítás után egyszerűen a folyókba engedjük. A szennyvíz­iszappal sem tudunk mit kezdeni.
A de­ponálás időzített bomba, mert bármilyen mértékben is megtisztítják, mindig marad az iszapban némi szerves anyag, amely a bomlás során részben metánná alakul. A deponálás mellett megoldást jelent a mezőgazdasági hasznosítás, de ez ellen meg a gazdálkodók tiltakoznak. Azzal érvelnek, hogy a manapság használt sokféle vegyi anyag egészben vagy elemeire esve belekerül a szennyvízbe, onnan pedig a talajba. Mi lesz, ha a nö­vények felszívják ezeket az anyagokat, s így azok az asztalunkra jutnak? Egyesek szerint az lenne a legjobb, ha elégetnénk az iszapot. Ennek a költsége viszont tízszerese a mezőgazdasági elhelyezésnek. Az égetést egyelőre nem engedhetjük meg magunknak…

– Ezek alapján mi lesz az iszappal?

– Negyven-negyvenkét százalékát a földekre visszük. A többit deponáljuk. Nyugaton is hasonló az arány. Euró­pá­ban általános gondot jelent, hogy mit kezdjünk az iszappal. El kellene gondolkodni, hogy az energetikai célú növények terjesztésénél miként hasznosítható ez az anyag, ezen van a hangsúly.

Szennyvízkezelő medencék

– Kisebb településeken nem kell csatornát kiépíteni, de azokon sem szennyezhetjük a talajt. Vannak olyan megoldások, amelyek olcsók és megbízhatók?

– Számtalan. A legegyszerűbb, ha például a csaknem 100 százalékos tisztítást biztosító membrános szűrőberendezésen keresztül a talajba engedik a megtisztult vizet. Kevesen tudják, hogy a 21. század technológiáját képviselő memb­rános szűrőket hazánkban is gyárt­ják: Oroszlányban. Kis mennyiség esetén a ta­lajbaktériumok le tudják bontani a szennyező anyagokat, a lényeg, hogy a talajvizet megóvjuk. A legfelső réteg már szennyezett, az alatta lévők azonban még döntően érintetlenek. Ha az is elszennyeződik, akkor a vízellátásunk is veszélybe kerül… Átlag 3,5 millió ember iszik parti szűrésű vizet. Elő­fordulhat, hogy a szűrőréteg sérül, és ezek a kutak – például a fővárost ellátó szentendrei-szigeti víznyerők – elszennyeződnek. Ezért a folyókat is védenünk kell. Ebből a szempontból alapvető jelentőségű, hogy végre Budapesten is befejeződik a szennyvíztisztító rendszer kiépítése. Az ország hat százaléka karsztvizet iszik, s Miskolc tavalyi esete mutatja, hogy ez a rendszer is roppant sérülékeny.

– Van-e felelőssége abban a szakmának, hogy a hazai szennyvízkezelő rendszerek olyan hiányosságokkal valósultak meg, amilyeneket ön korábban említett?

– Nagyon nagy. Például azért, mert nem érvényesül a tervezői etika. Olyan rendszereket terveznek, amelyeket jó­zan ésszel nem lenne szabad. Mégis megteszik, hogy munkához jussanak. Mi mással lehetne jellemezni azt a megoldást, amikor egy faluból 17 kilométerre vitték el a szennyvizet, miközben a másik irányban alig három kilométerre volt egy szennyvíztisztító telep. Az Al­földön egy hálózatot kellett szétszedni, majd újraépíteni, mert botrányos minőségben építették meg a rendszert. A na­pi 350 ezer köbméteres kapacitású, már a próbaüzemelés alatt álló csepeli tisztítóval sem vagyok megelégedve. Ez a térség néhány évtized múlva a város egyik legértékesebb területe lesz. A meglévő ferencvárosi tisztítótelepet kellett volna a föld alatt kibővíteni. Nem lenne egyedüli ez a megoldás… A svéd főváros, Stockholm egy hegy belsejében alakított ki tisztítót. Nálunk nem oldották meg a fővárosban keletkező szennyvíziszap elhelyezését sem. Most az a hír járja, hogy a 160 kilométerre fekvő Mo­son­magyaróvárra szállítják. Ugyan­ak­kor bízom abban, hogy hamarosan eljön az idő, amikor másként bánunk a szennyvíziszappal és a napi 350 ezer köbméternyi tisztított fővárosi vizet sem a Du­nába engedjük, hanem például locsolásra használjuk.